Kérek mindenkit, hogy gondoljatok a legnagyobb személyes célkitűzésetekre. De tényleg. Kaptok egy másodpercet. Át kell, hogy érezzétek, hogy megtanuljátok. Pár másodperc, gondoljatok a legnagyobb személyes célotokra, oké? Képzeljétek el, hogy éppen most döntöttétek el, hogy megteszitek azt. Képzeljétek el, hogy elmondjátok valakinek, akivel ma találkoztok, hogy mit is akartok véghez vinni. Képzeljétek el, ahogyan gratulálnak, és hogy mennyire felnéznek rád. Hát nem remek érzés hangosan kimondani? Úgy érzitek, hogy máris egy lépéssel közelebb vagytok, mintha máris a személyes részetekké válna?

Nos, rossz híreim vannak: be kellett volna fognotok a szátokat, mert az a jó érzés most hátráltatni fog benneteket a cselekvésben. Ismételt pszichológiai felmérések bizonyítják, hogy ha másnak is elmondod a célodat, attól pont kevésbé fog megvalósulni. Bármikor, amikor célt tűzöl ki magad elé, van pár lépés, pár teendő, amit meg kell tenned azért, hogy elérd a célt. Ideális esetben nem lennél elégedett mindaddig, amíg valóban el nem végezted a munkát, de ha elmondod valakinek a célod, és ő elismeri azt, azt hívják szociális valóságnak, a pszichológusok szerint. És az elméd abba a trükkös érzésbe kerül, mintha már el is érted volna a célt. És ezután, mivel már megérezted azt az elégedettséget, kevésbé leszel motivált, hogy megtedd a valóban szükséges erőfeszítést. Ez tehát ellentmond a megszokott bölcsességnek, hogy osszuk meg a céljainkat barátainkkal, hogy miattuk ragaszkodjunk hozzá.

Nézzük hát a bizonyítékokat. 1926, Kurt Lewin, a szociálpszichológia atyja, mindezt "helyettesítésnek" nevezte. 1933, Wera Mahler rájött, hogy amit mások is elismernek, azt az agyunk valóságosnak érzi. 1982, Peter Gollwitzer egy egész könyvet írt erről, és 2009-ben néhány új tesztet végzett, melyet ki is adott.

Így hangzik: 163 ember négy különböző teszten, mindenki leírta saját személyes célkitűzését, és felük el is árulta cél iránti elkötelezettségét a teremben lévők előtt, felük pedig nem. Azután mindenki kapott 45 percet munkára, amit közvetlenül a cél eléréséhez használhattak fel, de tudták, hogy bármikor megállhatnak. Na most, akik befogták a szájukat, azok végigdolgozták a 45 percet, átlagosan, aztán mikor megkérdezték őket, azt mondták, úgy érezték, hogy még hosszú utat kell megtenniük, hogy elérjék a céljaikat. De azok, akik bejelentették a céljukat, mindössze átlagosan 33 perc után abbahagyták, és miután megkérdezték őket, azt mondták, sokkal közelebb érzik magukat a célok eléréséhez.

Ha ez igaz, mit is tehetünk? Ellenállhatsz a kísértésnek, hogy eláruld a célod. Késleltetheted a megelégedettséget, amit a társas elismerés nyújt. És megérheted, hogy az elméd összetéveszti a beszédet a cselekvéssel. De ha beszélned kell valamiről, teheted azt úgy, hogy ne nyújtson elégedettséget, mint például "Nagyon le szeretném futni ezt a maratont, szóval heti ötször kell edzenem, és rúgjátok szét a seggem, ha nem teszem, oké?"

Közönség, legközelebb alig bírjátok ki, hogy elmondjátok valakinek a célotokat, mit fogtok mondani? Pontosan. Remek munka.

Forrás: ted.com